Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vakok közt a vakmerő a király

2014.08.29

Vakok közt a vakmerő a király
Ferenci Péter
2014. 07. 02. 13:48
Szombaton rendezték meg Balatonbogláron a Bahart Regatta ötödik futamát. A közel 70 induló vitorlás közül az egyik azonban egy kicsit különbözött a többiektől- a legénység fele ugyanis vak volt.
 
Tökéletes vitorlásidő köszöntötte a rajthoz felsorakozó hajókat – a start után az amatőrökből és néhány profiból álló mezőny hamar szétszóródott a pályát jelölő bóják között. A seregnyi vetélytárs között egy kicsi, citromsárga vitorlás – a Maxiann – rendíthetetlenül szelte a habokat. A külső szemlélő semmi rendkívülit nem talált volna benne, ugyanúgy hasított a vízen, fordult a bójáknál, és feküdt rá a szélre, mint bármelyik másik hajó. Csakhogy a Maxiann négytagú legénységéből ketten látássérültek voltak.
 

Csabi már öt éve minden nyáron kihajózik a hullámok közé, így már igen otthonosan mozog az imbolygó, kötelekkel keresztezett fedélzeten, míg Ákos most volt életében másodszor vitorláson, igaz, ez nem tántorította el a versenyzéstől. A Maxiann tengerre lett tervezve, így lényegében lehetetlen felborítani.Cserébe viszont tekintélyes súlya van, kicsit lomhább is, nem a legideálisabb versenyvitorlás. Elvileg. A mindenre elszánt csapat ugyanis évek óta stabilan a középmezőnyben végez több tucat látót maga mögé utasítva, pedig senki sem kivételezik velük – a vízen mindenki győzni akar!Vitorlázásról, élményekről és a látássérültek integrációjáról beszélgettünk Csabival, Ákossal és a mindezt lehetővé tevő Paradicsom Klub alapítójával,Miklóssal.

 
Honnan jött a vitorlázás, hogyan indult ez a történet?
 
Miklós: Réges-régen onnan indult ez az egész, hogy volt egy utazási irodám, a Paradicsom Klub, amely kerékpáros, lovas, tehát ilyen aktív programokat szervezett.
Aztán kitaláltuk, hogy a kerékpár miért ne legyen tandem, mert az legalább valami extra, és ha már tandem, akkor vigyünk el vakokat biciklizni. Elmentünk tekerni egyet, és kiderült, hogy azok a gondok, amiktől a fiúk féltek, mennyire élnek, és gondoltam, milyen könnyű lenne ezeken segíteni. Aztán gyorsan-gyorsan
kiderült, hogy nem segíteni kell, mert köszönik szépen, nagyon jól elvannak, viszont egy csomó rossz társadalmi beidegződés van, amit megpróbálunk elfelejtetni,illetve segíteni, hogy minél kevésbé legyenek ezek a különbségek.
 
A vitorlásprogramokat javarészt ugyanígy találtuk ki: egyszer arra gondoltam, hogy elmegyünk vitorlázni, és próbáltam egy ismerőst keresni, aki kivisz minket egy körre megmutatni a kuksiknak, milyen a vitorlázás. Nem sikerült. Kiderült, hogy mindenki fél ettől a dologtól, de aztán lett egy saját hajónk,és rendszeresen csináltunk vitorlásprogramokat. Ezek nem jótékonysági túrák, nem az a cél, hogy segítsünk szegény vakoknak – merthogy nem szegény vakok
–, hanem hogy együtt csináljunk programokat.
 
 
Hogyan néz ki a vitorlázásra való felkészülés, milyen trükkökkel tanultok?
Miklós: Hát leülünk, kipróbáljuk, aztán küzdünk. Tehát gyakorlat, mélyvíz. Csináltam egy makettet, amin el tudjuk mutogatni, hogy mi micsoda, hogy néz ki egy hajó. Majd Ákos segít, hogy jól mondom-e: az ő látószögük a kézzel befogható területen van, tehát az, hogy a hajó 8 méter hosszú és 10 méteres az árboc, az nem mond annyit, mint ha meg tudja fogni és körülbelül viszonyítani, hogy mi hol van.
 
Ákos: Igen, abszolút, meg tudtam nézni, hogyan épül fel az árboc és a vitorla. Tehát nem csak egy kötelet kapok a kezembe, húzom, és valami történik, hanem értem, hogy az a kötél mit húz, attól a vitorla hogyan fordul. Ezért volt nekem érdekes a makett, mikor megtapiztam, mert így tudtam érzékelni, hogy miről is szól ez a történet. Ez egy jó ötlet volt a „Mikulástól”, megértettem, hogyan lehet befogni a szelet.
 
Kormányozni szoktatok? Az milyen érzés?
 
Ákos: Az érdekes, mert lehet érezni a víz ellenállását, ahogy fogja az ember a kormányt, hogy honnan éri nyomás a kormánylapátot. Ha meg, mondjuk, egyenesen megyünk, mert hátszél van, akkor semelyik oldalról sincs ellentartás. Azt szeretem, hogy gyakorlatilag egy ilyen nagy hajónak az irányítása van a kezemben.
Mondjuk a kormányzásról van egy kis fogalmam, mert én kenuztam sokat.
 
Szoktatok tandemezni is? Mesélnétek róla egy kicsit?
 
Ákos: 2007 óta vagyok tagja a Győri Tandem Egyesületnek,
hozzájuk szoktam lejárni. Ilyen nagy túrákat is csinálunk, mint például Bécs–Pozsony–Budapest négy nap alatt, ami úgy 320 kilométer. Nekem ez arról szól,hogy picit feszegetni kell a határokat. Van, hogy egy nap alatt letekerünk 180 kilométert. A legutóbbi Balaton-körön még hatalmas szélvihar is volt, akkor azért levágtunk egy csücsköt 160 kilométernél.
 
Vitorláztatok már viharban? Azt szeretitek?
 

Csabi: Hát akkor elég jól dobálja a hajót, van rendesen mozgás, meg hát minden kicsit fokozottabb. Azt azért egy kicsit más megélni. Persze valahol élvezetesebb,de nekünk azért más, mert ha nem tudsz annyira részt venni a folyamatokban, akkor nem tudja azt az élvezeti értéket nyújtani, hogy ugyanúgy te is részese voltál az egésznek.

 
Ti elég aktívan élitek az életeteket. Mit tanácsolnátok azoknak, akik nehezebben birkóznak meg a helyzetükkel?
 
Ákos: Fel kell keresni a rehabilitációs központokat, ahol gyakorlatilag megtanítják azt, hogyan kell látássérültként élni. El lehet sajátítani az olyan dolgokat, mint közlekedés, főzés, számítógép-használat, ilyesmik. Ezek ingyenes képzések, amikre el kell menni. Semmiképp nem szabad a négy fal közt maradni,és ott várni megoldást, nem fog jönni. Akkor a depresszió jön, az, hogy a saját udvarodban sem találsz meg semmit, tehát csupa kudarc. Itt viszont megtanulják azokat a trükköket, amikkel újra fel tudják építeni az életüket. Ha valaki 40-50 évesen elveszti a látását, az nagyon kemény: ott nincs mese, borulnak a dolgok. Elvész a munkahely, borulnak a barátságok, akár még családi kapcsolatok is. Ezt fel kell dolgozni, és újra kell építeni az életet.
 
Keményebb megélni ezt úgy, ha az ember később veszíti el a látását, mint ha így születik, mint például én – viszont én nem mondhatom el, hogy milyen, mondjuk,motorozni vagy egy kilátóból 5 kilométerre ellátni, nekem ezek kimaradtak. Hát, nem is tudom, igazából melyik a könnyebb – ez talán könnyebb, viszont én meg nem tudom azokat a dolgokat.
 
Hogyan viselkednek veletek az emberek, van, ami különösen zavaró?
 
Csabi: Amikor az emberek leszánnak. Már abból, ahogy azt mondja, hogy „szia”, én már érzem, hogy engem leszán, vagy sajnálkozik. És az a baj, hogy belőlem ez már egy ellenkező magatartást vált ki, és nem is akarok beszélni vele. Engem ne sajnáljon, ne szánakozzon.
 
Ákos: Így van. Lehet amúgy, hogy neki sokkal szarabb az élete, mert hát mindenki fogyatékos, mindenkinek van valami. Te lehet, hogy félsz a pókoktól, vagy mit tudom én. Tehát nincs olyan ember, akinek nincs valami baja. Valaki például lelkileg, csak az nem látszik. Nekünk annyival hátrányosabb a dolog, hogy látszik: ott a fehér bot a kezünkben, látszik, hogy vakok vagyunk. De mindenkinek van valami sérültsége. Ez a saját magukra vetített kép...
 
Csabi: Ákos, azért ez érthető. Ezek az emberek, ha becsukják a szemüket, az életüket el nem tudják képzelni. Arrébb mozdítanád őket fél méterrel, azt se tudnák, hol vannak. Ti, látók egyetlen érzékszervetekre hagyatkoztok, ha az kiesik, nem tudnátok elképzelni az életeteket. Mondjuk egy év múlva már igen.
Az is nagy baj, hogy ha az emberek azt hallják, hogy valaki nem lát, akkor rögtön arra asszociálnak, hogy unintelligens, fogyatékos.
 
Ákos: Például az, hogy fizetsz valahol, Eszti ezen pörgött be múltkor...
 
Csabi: Ákosnak gyönyörű barátnője van.
 
Ákos: ...fizetett valahol, nyújtja a kezét, és a boltos a kísérőjének adott vissza. Ez annyira megalázó!
 
Csabi: Én meg edzésen megsérültem, és a doki az edzőnek magyarázott, mintha én ott se lennék. Harmincakárhány éves felnőtt ember vagyok, értem, miről beszélsz.
És ezek akár egyetemet végzett emberek. Úgy gondolom, hogy az integrációnak még van hova fejlődnie.
 
Ákos: Egyszerűen, mintha nem is lennél ott.
 
Csabi: Sok ezer, tízezer ilyen apró dolog tevődik össze, és ha benned bármilyen gátlás, kisebbségi komplexus kialakul, azon nem biztos, hogy csodálkozni kell.
 
Ákos és Csabi nem csak vitorlázik és kerékpározik – mindketten évekig küzdősportoltak és rengeteget csörgőlabdáznak. Csabi masszőrként dolgozik egy fitneszteremben,
Ákos pedig egy informatikai cégnél vállalt állást. Menyasszonyával, aki gond nélkül főz és takarít, nagyon boldogok, nemsokára összeházasodnak.

Forrás:Vak-infó

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.