Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Stolmár Barbara versei

2014.09.13

 

Stolmár Barbara vagyok 25 éves. Általános iskolai tanulmányaimat a
Vakok Batthiányi-Stratthmann László gyermekotthona, Általános iskolája, és
Óvodájában végeztem. A Szent Benedek általános iskola és kéttannyelvű gimnáziumban, hagyományos osztályban tettem le az érettségit.
Jelenleg az egyetem szekere döcög Szociális munka szakon, kérdés, célbaér-e.

Életem jelenlegi nagy öröme, hogy a Landini Együttes, csak látássérültekből álló zenekar,tagja lehetek. Ezáltal főszerepet kap nálam a zene a mostani időszakban.
Fő hobby az ének, zene, vers-, és prózaírás, és sok más apróság.


Barbi!

 


A vers dicsérete

Rímek, összecsengő betűk,
ezernyi szójáték, szókép,
megannyi mondat kíséri életünk.

Gyermekként rímes mesék lágy ölén,
régi, s modern költemény küszöbén,
formálódik, képzelet, vélemény.

Milliónyi lélek bújik meg a sorok között,
könnyektől áztatott, összetört,
hol kacagó, éneklők elevenednek.

Végtelen világokat,
mindenkori történelmet
őriznek mondott, írt sorok, szavak.

Dicséret illessen minden ismert, és ismeretlen
szívből formálódó őszinte verset,
azok minden alkotóját, szerető lelket.

Mily nagy jó téteménye Istennek,
hogy költeményre adott képességet,
kinek alkotásra, kinek sóvárgó befogadásra.

Számlálatlan eszköztár kapuja
minden vers sora,
szavak, mondatok, énekek, hangok.

Minden nap hála zengjen,
ahányszor vers jut eszedbe,
vagy költeményt érint kezed.

2014. Január 3.


Liliom
 

Ékes liliomszál,
ki fönt vagy már az égben,
ki világot, s országunkat véded,
legyen mindig tiszteletünk feléd.

 

Miképp neked volt méltó élted,
hogy elfogadtad Isten Szent fiát,
s azt, hogy kínhalállal
mente meg világát.

 

Te Szent Istenanya,
országunknak pártfogója,
légyen szemünk előtt élted,
ne szűnjék meg bennünk létezni képed.

 

2005.

 

Örök szeretet

Légy jó, örökre szeress,
mindhalálig szeress!
Mert enélkül élned
kihalt, sivár tenger.
S itt a gyűlölet homokja elnyel.

Mért volna ez jó neked?
Élj inkább fényben,
mint örökös sötétségben.
Térj meg, és szeress,
s légy az Úr előtt kedves!

Kérd Istentől a Szentlélek kegyelmét,
hogy adja át neked vígasztaló szeretetét,
Légy alázatos gyermek,
hogy megérthessék szereteted.

2000. november 5.

 

 

Fagyott koncert


Rideg tél zúg e különös világon át,
s valami idegen úton hívtak minket oda,
minket e zimankós táj koncertre vár,
mi melegítjük zenével szívüket.

Fedél nélküli szekéren baktattunk odáig,
elfeledett társakkal kuporodtunk a kövezett üléseken,
a metsző szél semmi jóval nem ámít,
könnyű megoldásra e körülmény nem csábít.

Hangszerek a kézben, ölben és kopott padlózat alatt,
vastag kabátba bújva már-már didergünk,
még ismeretlen e megfagyott világ,
egyre közeledve mindinkább leheletünk az ablakra fagy.

Pár órán át döcögünk célunk felé,
egyre csak dermeszt a hideg,
fagyos, és hangos minden láb nyoma,
csapkod az orkán szél ostora.

Nem sokára megérkezünk,
puszta a táj, elhagyatott,
mi vészesen közeledünk,
int lágy hangon kísérőnk, hogy csendben legyünk.

Felemelt fejjel hallgatjuk a csikorgó kerekeket,
lélegzet visszafojtva számoljuk a másodperceket,
hangtalanul adogatjuk kifelé a hangszereket,
percek kérdése, és itt hagyjuk lépteinket.

Szabályos meneteléssel emberek tartanak felénk,
szótlanul állunk sorba a szekér mellett,
az apró hangszereket magunkhoz szorítjuk,
a nagyobbakat a hatalmas marcona kezekbe adjuk.

Egymás mögött mi is menetelünk,
követjük őket jéggé fagyott lejtős úton,
pisszenés sincs, sem elejtett hang,
csak bennünk csendül már a hozott dallam.

Ajtó lendületes nyitódását haljuk,
csak úgy csattan a zár, a kilincs kattog,
Mi gyorsan a kapun befelé haladunk,
alig, hogy beléptünk, az ajtó súlyos reccsenéssel zárul.

Kopott, földes folyosón rohanunk,
a hideg mardossa fagyos talpunk,
pedig vastag csizma van rajtunk,
sapka védi fejünk, sál takarja torkunk.

Rozoga ódon fa cella tárul elénk,
oda állunk sorban egymás mellé,
hangszerek a kézben, várunk a hang általi intésre,
mikor kezdhetjük végre.

Csakhogy még nem a koncert kezdetét áhítjuk,
hanem az előkészületet várjuk,
mikor eszközeinket a hideghez szoktatjuk,
e bús komor világba belehangoljuk.

Óráknak tűnt másodpercek teltek,
3 társunk rögvest tétova beéneklésbe kezdett,
nem hallotta más, csak mi,
de nem mertünk meg sem pisszenni.

Szelíd kísérőnk hangja szólt:
Kezdődhet a fagyos móka!
Ez volt körmönfont jelszó az indítóra,
kezünk egyszerre nyúlt minden hangszer felé.

Felharsantak a tétova hangok,
az első pillanatban elcsukló dallamok,
a metsző hideg fájt a szívnek,
el kellett készülnie a léleknek.

Igyekeztünk sebbel-lobbal,
ne játszadozzunk soká a hangokkal,
mert megsúgták már azt minekünk,
hogy pisztolydurranásra kezdünk.

A tekerő botladozva didergett e fagyos helyen,
a furulyák egész szépen megcsendültek,
a dobok zavartalanul, fagyosan zörrentek,
a gitár húrok a hidegre ráfeszültek.

Váratlanul megrezzentett bennünket a puska hangja,
pár másodpercre szívünk dobbanásai is elhallgattak,
rögtön hangszereink csatasorba álltak,
kezünket felemeltük, miközben köszöntőt mondtak.

Félénk, és halk volt minden mondat,
az is, ahogy számunkra egyes szavakat fordítottak,
azokat, melyeket más nyelven mondtak,
a levegővétel is egyetlen óvatos mozdulat.

Lassú tánc hangjai csendültek,
a harmonika rezonánsan zengett,
a furulya csengőn a teret átszelte,
a gitár töredezve mozdította hangjait.

A zeneszámok között figyeltünk, ahogy tudtunk,
s sehogy sem érthettük,
miért kell, hogy a közönség rácsok mögött kucorogjon,
s bennünket onnan szűrt hangon át hallgasson.

Olykor csendes nyöszörgés hallatszott,
éreztük, dallamunk sok szívet megolvasztott,
rajtunk sem fogott úgy a fagyos szél,
világossá lett, hogy egy órányi megváltást hoztunk.

Oly rideg volt itt minden anyag,
sejthettük, hogy ennek nem a hideg az oka,
hogy förtelmes bánásmód jut osztályrészül,
fájdalmas lehelet fut e házon keresztül.

Tapsot sem igen észleltünk,
csak a szinte néma csendes örömet éreztük,
néha egy-egy tétova ütemes kopogást,
gyenge hangú óvatos dúdolást.

Mégis az egy óra gyorsan elrepült,
bár a hangszerekre dermedt egészen kezünk,
határtalan volt e jótékonyságon örömünk,
hogy itt az ismeretlenbe kissé boldogabb lett életük.

A végén a zendülő taps is fojtott volt,
de színlelés nélküli, tiszta, őszinte,
meghajoltunk tisztelegve fejet hajtva,
új utasításra feszülten várva.

De egy pillanatnyi csend következett,
gondoltuk, bemutatjuk szokás szerint a hangszereket,
hívójelet adtunk egymásnak a cselekvésre,
hogy szólítsuk közönségünket zeneszerszámaink kézbe vételére.

E váratlan fordulat bennünk fel sem merült,
véltük, valahogy csak kezükbe kerül,
de nem lehetett... pisszenés; csend,
a lágy hang szólt: ne tedd.

Nem tudtuk mire vélni a dolgot,
szemünk a hidegtől kopogott,
és megszólalt a lelkiismeret,
valamennyiünket tettre késztetett.

Hallottuk a cellák nyikordulását,
arra irányítottunk a jeges földön néhány furulyát,
kísérőnknek jeleztük tettünk komolyságát,
készséggel segítette e titkos játszmát.

Kezek viszonozták a cselekvést,
rés alatt kinyúltak, és nézték,
ki egészen bevette magához, ki csak ujját nyújtotta kifelé,
volt, ki félt, és alig-alig nyúlt felé.

Nem mert senki szólni,
nem kívánta egy marcona sem megtorolni,
tátott szájjal figyelték az eseményt,
s nyilván nem tették zsebre az eredményt.

Kísérőnk elégedetten nyugtázta,
mikor egy-egy fagyott mosolyt látott,
képzeletben egy jégcsap lehullott,
minden és mindenki szótlanul álmélkodott.

Pár perc volt csak csupán,
de hosszú időre félelmen, keserűségen lett úrrá,
minket senki sem vágott kupán,
inkább figyeltek balgán, sután.

Gong intett véget a mókának,
gyorsan kapkodtuk kézbe a furulyákat,
a többi már rejtekhelyén pihent,
mi is hálát rebegve szedtük sátorfánkat.

Hálát mondott gondolatunk, hogy jót tehettünk,
de tagadhatatlanul örültünk, hogy elmegyünk.
A hideg már megint mardosta a testünk,
de szeretet fénye járta át lelkünk.

Némán álltunk újra sorba,
meneteltünk fel a szekérre riadtan kapkodva,
mert nem szívleltük a marcona katonákat,
és nem kívántuk többé hallani csizmacsatjukon kattogó hangjukat.

Egyetlen vigasz csak az lehet,
hogy ez eddig csak egy rém álom volt,
még mostanáig meg nem valósult,
nem volt arra még hívattatásunk.

Lerázhatjuk eképpen a fagyott port,
inthetünk e rémítő álomképnek,
a tudatban, hogy most csak messzi emlék,
nem vitték odáig a hírünk,,

de lehet még e helyre érkezésünk...
ismeretlen ma még e hideg világ nekünk.
Nem riadhatunk el, még ha távoli képzelet is,
int talán egy jövőbeli hívó előhírnöke?

 

 

2014. Május 16.

 

 

Forrás:www.bacsvakok.hu/

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.